A holnap ébredése

történetsíró:

Rétisas a napkorongban

Az alföldi sík az alig akácosokkal az eldugott tanyákkal, az összebújó házú falvakkal, akár még egy sziget is lehet. A nyugalom szigete, egy napra, egy hétre, vagy csak egy órára éppen. Mikor ülsz kinn a tornácon, a lócán. Mit meghagytak valamiért az országot ki rabló nációk, és ideológiák. Sem nem lopták el, sem nem kellet beszolgáltatni, és tűzifává sem vált. A dédapád készítette, pihent rajta csendőr, és kakastollat kért meg fröccsöt. A Horthy-őrmester egy éjszakát aludt a gyalult deszkáin, épp szökött vissza a frontról, üszkös lábbal. Egy német tiszt rajta vérzett el. Aztán terpeszkedett itt orosz tábornok miközben rekvirált a hordája. Majd Béla elvtárs ki Tsz elnök lett, pedig a kukoricakapáláshoz sem értett. Nézte, ahogy a nagyapádat verik, mert kitalálta, hogy kulák. Aztán Jani a körzeti megbízott is ivott rajta jó néhány felest, no és a család is használta, és még mindig szolgál. Tűri az ülepeket, tűri az időt, esőt, havat, napot, szelet, ott a tornácon. A fiókjaiban mindenféle kacat, meg nem kacat, hátha még valamire jó lesz dolgok, és a sárkefe, meg a cipőkrém. Most éppen te ültél ide a nyáresti melegben. És milyen jó is itt, csak ülni. Belebámulni a semmiben, azt keresni, hogy a messzeségben hol is ér össze a föld az éggel, figyelni a rétisast, ahogy belerepül a lemenő napkorongba, hogy még csodálatosabb legyen a kép. Elkezdesz szárnyalni a sassal, a szemével vizsgálni a tájat. A kukorica még lábon, de a kalászosokból csak a felégetett tarló látszik már. A gyümölcsösök is lassan mind megérlelték termésüket. A Főcsatorna környékén a vadkacsa pár fiókái is a szárnyaikat próbálgatják. Innen fentről annyira nyugodt minden és apró, szinte jelentéktelen. A műúton száguldó autó is csak cammogni látszik, és a réten legelésző birkanyáj, akár egy festett kép, csak a mindig virgonc puli villog ki fekete bundájával itt-ott a mesezöldből.
Szinte észre sem veszed, hogy a kandúr megunja a konyha hűvösét, lustán de határozottan kisomfordál, pontosan háromszor megkerüli a lábaidat, miközben hozzád dörgölődzik, hogy utána gyorsan felugorjon melléd. Alig néz fel rád csillogó szemeivel, mielőtt belegömbölyödik az öledbe. Csak pont azért, hogy tessék ám őt simogatni. Aztán már csak dorombol lecsukott szemmel. Nem érdekli egyáltalán a szomszéd kutya hangos csaholása, miközben az akácliget felé veszi az irányt, mert minden bizonnyal nyulat látott, vagy csak megérezte, és ha már így van, akkor egy jól nevelt kutyának, ha megfognia nem is kell, de az idegen betolakodót el kell kergetni. Hát nagy zajjal lesz és fut, rohan. Sosem tudod meg szerencsével járt-e, de nem is fontos ez most. Most tényleg csak a most van. A vidék nyugalma, mi áthat. Erőt ad, színeket, és illatokat. Ízes szép szavakat. Nem csak odavetett jó napotokat, kutyafuttában. Mari néni mellett, kinn az utcán, a kis padon, meg kell hallgatni egy rövid történetet a felvégen lakó Imréék tehenéről, mert kettőt ellet. Erről eszébe jut valami fel nem fogható ok miatt, hogy ugyan szereted-e a tojást, mert ez nem ám az a városi. Ez az igazi.
- Minálunk Kedveském, még tyúkhúrt is eszik a tyúk meg kukoricadarát. A kútból húzzuk nekik a vizet, az olyan ízes. Vigyen Aranyom egy tizet, jó lesz reggelire a gyerekeknek. És okvetlen menjen be az Anna ángyomékhoz. Olyan tejük van! – és csak mosolyog a szemével, mert az a tej tényleg olyan, hogy szó nincs rá, csak egy ilyen mosoly. Nem kell két nap, és már nem csak ismer az utca, de szeret is. Nagyon gyorsan megtanulod, hogy Szabóék kolbásza meseszerű, Búzásék kétnaponta kenyeret sütnek, mert újrarakták a nyári konyha melletti kemencét. Kovács bácsi arató pálinkával kínált, és nem tudtad visszautasítani, pedig ki nem állhatod, Szamorodniéknál pedig este a lecsó olyan volt. Bográcsban. Az íze még mindig a szádban, a kukorica csuma illata, mivel alágyújtottak, az orrodban, az összes fűszerek illatorgiájával. De most csak ülsz itt a lócán, figyeled, hogy a fecskék a tornác rejtekében épített fészekbe, hogyan hordják a bogarakat. Élvezed a nyugalmat, a falu jellegzetes alig zajos esti csendjét. Nem tülkül autó, nem kiabál a szomszéd az asszonnyal, az utcán nincsenek unatkozó, csavargó kulcsos gyerekek, kik nem csínyre lesnek már, rossz térfákat eszelnek ki, mert tudják, senki nem szól rájuk. Most még a napokat sem számolod, hogy mennyi van még, aztán vissza kell menned a városba. A szeretett városba, mit el nem tudnál hagyni, még akkor sem, ha tudod, rideg, koszos, bűzös, közönyös, de egy idő után hiányzik a villamos csilingelése, a dugóban álló autók durva dudálása, a nyüzsgés. Most, lassan majd fel jön a hold a felhőtlen égre, és majd árnyékot ad a kukoricagórénak, a tyúkólnak. Majd az alig fényben előóvakodik egy róka is, és ma is megpróbál Buksi eszén és főként az órán túljárni, egy zsíros tyúk reményében. De itt a kutyák nagyon is tudják mi a dolguk. Az éjszaka tolvajainak vajnyi kevés esélyük van. Itt nem a szabályok börtönében léteznek az élőlények, itt a természet maga formálja még a létezést a maga kényére, kedvére. Itt még csokorba lehet szedni a szépet, csak figyelmes szem kell hozzá. Milyen messze van innen, ami nap, mint nap felőröl. Itt a zöldkabátos nő, nem krákog a füledbe a buszon, a metró szele nem veszi ki a kezedből a kedvenc újságodat, a Nyugati téren nem szólítanak le egy százasért, nincs nyűg, panasz. A kandúr van, a kitartó dorombolásával az öledben, és a gondolataid vannak. Álmok, miknek nem dolguk, hogy valóra váljanak, de mert álmodozni jó, hát engeded, hogy elrepítsenek, csoda országba, a saját csoda országodba.
Ott is kinn ülsz az estében, de te vagy valaki ölében és te dorombolsz éppen alig hallhatóan. Csókot kérsz és adsz, nem beszélgettek, csak gyönyörködtök. Egymásban, meg ki tudja miben. Vannak pillanatok, mikor az ember mindenben meg tudja találni a csodát. Mikor a harmónia olyannyira hozzád ér, megölel és magába zár, hogy nincs semmi, ami elrontaná egy este hangulatát. A „most csak jó lenni” érzése ez. Annyira nem fontos semmi sem. És csoda ország már csak ilyen, majdnem teljesen olyan, mint most itt a tornácon, az öreg lócán.
Csoda országban saját királyságod van. Hites urad ki mellesleg király, reggel titokban hozza fel a konyhából a pirítós és a kávét, fejvesztés terhe mellett hallgatásra kényszerítve a mindig morgó Szakácsnét. Ott minden reggel derűs és nyugodt. Az Udvarhölgyek csilingelő nevetéssel köszöntenek, az Udvari Bolondnak mindig van egy új tréfája, csak a Krónikás mogorva néha, de ő már csak ilyen alkat. De te nagyon jól tudod, hogy olyan lelke van! Még a háborúk borzalmában is megtalálja a meghatóan elmesélhetőt. Néha mögé ülsz és nézed, ahogy rója a pennája a sorokat, és volt már úgy, hogy te rajzoltál meg egy-egy míves kezdőbetűt. Aztán ott vannak a fáradhatatlan lovászfiúk, és a cselédlányok. Mindig hangosan civakodnak aminek a vége sokszor egy esküvő, a trónteremben. A nagy napon pontosan egy órára a páré lehet mind a két trón. Díszes ruháikban ülnek ott, és boldogok. Nem azért, mert uralkodót játszhatnak, mert tudják nem uralkodójuk vagy, csak hát ez végül is a te országod, hát neked kell a trónon ülni, úgy általában. Néha felosonsz a toronyszobába is, mikor senki nem látja. Onnan jól láthatod, hogy hol vert sátrat a Vándor, az a vándor ki mikor megbokrosodott a lovad, megállította azt. Aztán maradt pár napot, ott a nagy fa mellett, kívül a várfalon. Naphosszat csak ült és azt várta, hogy jelenj meg a toronyszobában, akkor elővette a furulyáját és egy furcsán trillás dalt játszott. Egy reggelen aztán sátrat bontott és elment. Nagy sokára hallottál csak róla híreket. Azt suttogták, hogy az Álomvölgyben, mit csak nagyon kevesen ismernek, a csavargók megválasztották a Hobók Hercegévé, de nem fogadta el. Azt mondta, ő nem herceg akar lenni, csak boldog. Azóta nem hallottak róla, egy Bölcs kivel utoljára beszélt azt mondja, eggyé vált az úttal. De te nem hiszel ebben és a toronyszobából mindig lesed az utat, várod, hogy hátha meghallod azt a trillás dalt. Mert mindenkinek kellenek titkos dallamok. Te is belefáradsz, még itt a saját királyságodban is a harcokba. A Gonosz itt is gonosz, megjelenik mindenféle alakokban. Volt már Csábító Lovag, kiért majdnem elhagytad a királyodat, de volt már Tündér is, a lelkedért örök életet ígért, megjelent Sárkányként, és Koboldként, de te mindig tudtad a megfelelő pillanatban mi a teendő. A Varázslóhoz fordultál, ki megtanított arra, hogy ha a lelkeddel figyeled a körülötted lévőket nincs esélye a Gonosznak, és elmenekül. A Tündérből, újra tündér lesz a Koboldból, a bolondos kobold, a törpék és az óriások is csak törpék és óriások. Semmi más dolguk nincs ugyan is csak annak lenni, minek teremtődtek, ide csoda országba, hol annyi de annyi mesét tudsz eljátszani velük, önmagadnak, önmagadért.

A vonat már a valóságba ráz bele, visszavonhatatlanul. Jánoshoz, ki a gyerekeid apja de már régen elváltatok. Ott él veletek a lakásban, mert ezt hozta az élet, és most nincs más megoldás. Nagyon nem szereted a helyzetet, de hát… Egy fanyar félmosollyal intézed el, mire a veled szemben ülő ugyan felfigyel, de olyannyira bután néz rád, hogy nem törődsz vele. A gondolataid Balázsra terelődnek. Három év valami. Szerelem, az bizonyos. Szép közös utazások, autókázás csak úgy, miközben hangosan énekeltétek a magnóból szóló dalokat. Aztán nagyon intim pillanatok, amit Afrodité és Vénusz is megirigyelhetett volna. Meg is tudod fogalmazni egészen pontosan, hogy miért lett vége, és nem is tudod, miért lett vége. Kifáradt, elfárad a szerelem. Beleunt valamibe, pontosabban abba unt bele, amibe belekényszeríttettét ek közösen. Ott már nem érezte jól magát. Ott már nem tudott varázsolni, nem vállalta fel, a korlátokat, ami közé beszorítottátok, mert a szerelem a legszabadabb dolog a világon, és csak őrá nem vonatkozik, hogy a szabadság magányos dolog. A szerelem nagyon is egy társas valami. Végül is, ő szabadít fel téged is, megtermeli valami hormonokon keresztül, hogy lebegj még akkor is, ha hulla fáradtan dőlsz bele az ágyba késő este. Nem elmenekült, csak visszavonult. Arra vár, hogy újra megtaláld azt, kivel ismét szabadon szárnyalhat, és te fogod a kezét, el nem engednéd, semmilyen körülmények között. Aztán a temetőre gondolsz. Egy sírra. A fejfára vésett névre meg a két évszámra, és mindenre mi mögötte van. A szemben ülő most nem veszi észre a könnyeidet, mit elmorzsolsz az ujjaiddal. Gyorsan el is tereled a gondolataidat, csak még előtte küldesz egy csókot, egy nagyon meleg ölelést a sír felé. Az íróra gondolsz, ki tudod, hogy vár rád, hosszú hónapok óta. Türelmesen. Arra gondolsz, hogy hogyan mond meg neki: Annyira, de annyira jó hogy vagy nekem, mint ember, de csak, mint ember. Tudod, amolyan álomjáték játszópajtás. Jó gondolni rád, és jó, hogy érzed a lelkemet. A titkaimból meséket faragsz, írsz mindig, ha kell, két jó sort, hogy rendbe tegyem a lelkemet. Tudom, érzem, mikor gondolsz rám. Ez mind-mind, annyira jó, és biztos kicsit bele is halnék, ha nem lennél nekem. De most, most annyira másról szól az életem. Annyira rendben vannak a dolgok, és ugyanakkor annyira kuszák, hogy csak játszunk, ha lehet. Álomjátékokat. Én elkezdek egy mondatot, te meg folytatod, aztán majd én teszek hozzá, és így tovább. Valamikor majd közösen végig olvassuk ezeket a sormondatokat, aztán vagy nevetünk rajta, vagy sírunk. Hogyan mondjam mindezt el neked, hogy úgy értsd, ahogy azt kell. Hogy ne fájjon, hogy természetes legyen…
A vonat fékeinek csikorgása riaszt fel. Ez itt már a tökéletes valóság, a nagyváros fáradhatatlanul nyüzsgő pályaudvara, a földalatti felé tóduló tömeggel, lángos illattal, kosszal, szmoggal. Az üresen maguk elé bámuló emberekkel, közönnyel. Annyira messze van most a kandúr, meg a lóca. Izzadság szag van, nem lecsó illat. A közvilágítás is lassan megküzd a természetes sötétséggel. A hajléktalanok is elindulnak az éjszakára kiválasztott pad felé, egyik kezükben almaborral, másikban egy fél pakli cigarettával. A szomszéd éppen viszi le a szemetet, és mintha valamit mormolna feléd, hogy a látszat meglegyen, de itt nincs kis pad az ajtó előtt, nem lehet leülni és elmesélni, hogy Buksi a kutya mennyire hűségesen őrzi a házat, és a frissen fejt tehéntej igenis nagyon jól esett. Megküzdesz mind a négy zárral, majd az előszobában szinte kihullik a kezedből a sportszatyor. Abban a pillanatban bele is törődik a sorsában, hogy az éjszakát ott fogja tölteni, majd csendesen őrzi a tartalmát. Nincs kedved semmihez. Belehuppansz a kedvenc székedbe, és csak ülsz. Arra gondolsz, hogy hogyan is lehetne, hogy a jó pillanatok soha ne érjenek véget. A „most csak jó lenni” érzést keresed magadban, de sehol nem találod. Egy nagy alaktalan most van csak benned. Lassan tudatosul, hogy emlékké kell formálnod az elmúlt pár napot, és a nagyon szép polcra kell felhelyezni a többi mellé. Azzal a képpel, mikor a rétisas beleszállt a lemenő nap korongjába, úgy, ahogy akkor ott az a csoda csakis a tiéd volt, ott a lócán.